Bosznia vs. EU (első felvonás)

Először azon döbbentem meg, hogy már jó másfél éve volt, hogy utoljára Boszniáról írtam erre a blogra. Rögtön azután pedig azon, hogy mennyire kevéssé változott a helyzet azóta: Bosznia még mindig bajban van, az EU még mindig nem találta fel a spanyolviaszt, és ez az egész kérdés még mindig nem túl sok embert érdekel. Sebaj, én azért továbbra is ezzel foglalkozom, sőt mi több, most rövidke sorozatot indítok a kérdéskörről. Nagyjából 5-6 részesre tervezem, szeretnék helyzetképet adni arról, hogy hol áll Bosznia a Demokratizálódás Rögös Útján (DRÚ), és hogyan próbál ehhez asszisztálni a mi drága Európai Uniónk (mert azért próbálkozik, ezt aláírom).

Első körben tehát helyzetképet kellene adni. Helyzetképnek hívom, pedig alapvetően egy dinamikus valamiről van szó, és figyelembe kell venni persze, hogy ami ma van, arra nem kis hatással van a történelem. Tehát előre is bocsánat, de muszáj egy kis alapot adni a sorozat következő részeinek, úgyhogy ma történelmi áttekintés lesz. Ehhez még annyit szeretnék előrebocsátani, hogy az egész sorozatban nem nagyon lesz háború, viszont lesz intézményrendszer, alkotmány és pártrendszer, meg ezek változásai – a történelmi áttekintés során is ezeken lesz a hangsúly, de azért foglalkozunk egy kicsit azzal is, hogy kik élnek Boszniában. Továbbá, sajnos terepmunkát nem tudtam végezni ezzel az egész demokratizációs-európaizációs kérdéssel kapcsolatban Boszniában, így aztán a – szerintem – legérdekesebb rész, a lakosság véleménye, adat híján kimarad ebből az elemzésből.

Történelmi áttekintés

Az áttekintés meglepő módon időrendben történik, és annak feltérképezésére irányul tehát, hogy milyen demokratikus hagyományokat hagytak örökül az egyes időszakok, figyelembe véve az aktuális alkotmány tartalmát, a politikai pártok alkotta struktúrát, a különböző etnikumok helyzetét, a vallás – mint a nemzeti önmeghatározás fontos eszközének – szerepét, s mindezek változásait az évtizedek során: 1463-tól az 1990-es évek délszláv háborújáig.

Oszmán uralom

Címer még a törökök előttről

Hivatalosan 1463-tól számíthatjuk az oszmán fennhatóságot a boszniai területek felett. Ebben az időszakban Bosznia a Birodalom vilájeteként működött, önállósága ugyan nem volt, de volt saját neve, nem olvadt be teljesen, és ekkor lettek először határai is. Saját alkotmányról, pártokról ekkoriban még nemigen beszélhetünk, de az etnikumok és a vallások szerepét már itt is érdemes megfigyelni. Sokan erre az időszakra teszik a mai bosnyákok – akkoriban, s még egészen a legutóbbi időkig muszlimként emlegették őket – különválását, akik megkülönböztető jellegű vallásukat az oszmánok hatására vették fel a megszállás időszakában. A három itt élő etnikai csoport azonban ekkor még együtt fejlődött, a nemzetté válás némileg megkésett a mai Horvátország és Szerbia területén élőkhöz képest. A muszlim elnevezés nem véletlen: a boszniai horvátok és szerbek is maguk közé tartozónak vallották őket, akiknek csupán vallásuk más, származásuk, nyelvük azonban nem. Csak a korszak vége táján, a 19. században vált a vallás az etnikumok közötti határvonallá, amely szerint megkülönböztethetőek lettek. Ekkor még ennek az elkülönülésnek nincsen konfliktusos jellege, csupán a nemzeti identitás kialakításában jelenti az első lépcsőfokot.

Osztrák–magyar fennhatóság

Az oszmánok kiűzése után, 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia tette rá a kezét a boszniai területekre. Ezt az érát már az ébredő nacionalizmus fémjelzi a Balkánon, amelynek elharapódzása ellen a Monarchia igyekszik tenni (nem csoda, hiszen ennek a birodalomnak a stabilitása erősen függött a kisebbségben lévők viselkedésétől) – hogy mit? Például használatossá válik a Bošnjaštvo kifejezés és az ehhez kapcsolódó ideológia, amely a vallásra, nemzetiségre való tekintet nélküli boszniai identitás erősítését szolgálja.

Bosznia címere az OMM alatt

Az 1908-as annexió után két évvel Bosznia alkotmányt is kap, ami etnikai egyensúlyra épülő rotációs rendszert vezet be a boszniai közigazgatásban. Amikor azt látjuk, hogy a sabor (Boszniai Bizottság) székeinek megoszlása az etnikumok népességbeli arányát követi, emellett az egyes vallások képviselőinek is egyenlő számú helyet juttatnak, és ügyelnek arra is, hogy ahol csak egy fontos tisztségviselő van, ott ez a szerep rotálódjon az egyes nemzetiségek között, akkor nehéz volna nem párhuzamot vonni a mai, Daytonban létrehozott rendszerrel.

Az etnikumok helyzetéről annyit, hogy míg az annexió előtt a muszlimok inkább a szerbekkel működtek együtt szívesen, az első választásokat követően ez a tendencia megváltozott. Ahogyan Szerbia egyre inkább szembekerült a Monarchiával, úgy követték őket a boszniai szerbek is, a muszlimok és a horvátok pedig egyre inkább egymás felé húztak. Ebben a helyzetben tört ki az első világháború, amely véget vetett ugyan a Monarchia fennhatóságának, ám Bosznia számára nem hozta el a függetlenséget.

Szerb–Horvát–Szlovén Királyság

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság címere

Az új államalakulat első alkotmánya 1921-ben született meg, Szent Vitus tiszteletére a vidovdáni alkotmány nevet kapta. A két évvel később tartott választásokon 15 párt jutott be a nemzetgyűlésbe, közülük a legtöbb szavazatot a Népi Radikális Párt (Narodna Radikalna Stranka, NRS) kapta, egy szerb párt, amelyet még a Szerb Királyság idején alapítottak, és ebben a korszakban végig fontos szerepet játszott a politikai életben. Nem sokkal lemaradva követte őket a választásokon a Horvát Köztársasági Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka, HSS), amely a horvátok ellenvéleményét képviselve bojkottálta a nemzetgyűlést már az alkotmány elfogadásakor is. A horvátok ugyanis föderális berendezkedést szerettek volna, szemben a szerb centralista elképzeléssel, mely utóbbi végül a vidovdáni alkotmányban is megjelent. Harmadik nagy pártként a Demokrata Párt (Demokratska Stranka) – amely elviekben több nemzetiséget tömörített egybe a liberalizmus zászlaja alatt, gyakorlatilag azonban itt is szerb dominancia érvényesült – jutott be a nemzetgyűlésbe. A muszlimok fő pártja ekkor a Jugoszláv Muszlim Szervezet (Jugoslavenska Muslimanska Organizacija, JMO), amely ugyan eredetileg inkább a horvátok véleményét osztotta, ám szavazatuk fontos volt az alkotmány elfogadásához, és megegyeztek a szerbekkel abban, hogy Bosznia adminisztratív határainak megtartásáért cserébe melléjük állnak. Plusz, a szerb vezetés a földreform halogatásával és a vallási autonómia meghagyásával is a muszlimok kedvét kereste.

Látszik, hogy a jelentősebb erőt képviselő pártok között már ekkor is jelen vannak azok, amelyek a nemzetiségi elv alapján definiálják magukat. A horvátoknak és a szerbeknek is van saját pártjuk, akik szemben is állnak némileg (az államszervezet kérdésének kapcsán) A két etnikum közül már az időszak elején is láthatóan a szerbek kerekednek felül, és 1929 után, amikor Sándor király diktatórikus rendszert vezet be, amelyben a belső adminisztratív határokat – így Boszniáét is – eltörli, is sikerül megtartani dominanciájukat.

A második világháború kitörésével azonban alapvetően átrendeződnek az erőviszonyok, s a horvátok – miután 1939-től már a királyságon belül autonómiát nyertek – „önálló” államot alapítanak, amelyhez Bosznia egy részét is elcsatolják. A királyság többi részét a németek, az olaszok és a magyarok osztják fel egymás között, s a hódítók ellenében – vagy éppen mellettük – három nagy ideológia jelenik meg ezeken a területeken. Nagyon röviden, nagyon leegyszerűsítve:

  • az usztasák mozgalma (Horvátországhoz kapcsolható, az olasz fasizmusból táplálkozik,megjelenik a nemzetiségi jelleg, főként vallási köntösbe bújtatva: a katolikus horvátok „térítik” az ortodox szerbeket),
  • a csetnikek (szerbekhez kapcsolható, eleinte csak a horvátokat tekinti ellenségnek, később azonban a kommunista partizánokat is),
  • és a partizánok (a legkevésbé etnikumhoz köthető csoportosulás, végül ők űzik ki megszálló hatalmakat, s veszik át a vezető szerepet a megalakuló második Jugoszláviában)

 

Jugoszlávia

Bosznia-Hercegovina címere Jugoszláviában

1945-ben tartották az első választásokat az új rendszerben, amely a partizánok elsöprő győzelmét hozta, így 1946 elejére meg is születhetett a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság alkotmánya, amely mellett mind a hat tagköztársaságnak saját alaptörvénye született. A szövetségi alkotmány VII. fejezetéből jól látszik, hogyan törekedtek a tagköztársaságok egyensúlyának megteremtésére: A parlament két háza a Szövetségi Tanács és a Nemzetek Tanácsa volt; előbbit a teljes lakosság választotta, úgy, hogy ötvenezer lakosra jusson egy képviselő. Utóbbit a tagállamokban választották, minden tagállam harminc, minden autonóm provincia (Vajdaság és Koszovó) húsz, minden autonóm régió tizenöt képviselőt küldhetett. Egyensúly? Hát, a nemzetiségek szintjén azért nem teljesen. A legtöbb tagállamban volt többségi nemzet, azzal nem lett volna gond. A kivételt persze Bosznia-Hercegovina képzi: az itt élő három nagy nemzet egyike sem érte el a többséghez szükséges népességi arányt. Az egyensúly elérhetetlenségéhez az is hozzájárult, hogy az első évtizedekben a Jugoszláv Kommunista Pártban – 1952-től Jugoszláv Kommunista Liga (Savez komunista Jugoslavije) – a szerbek voltak többségben, s más fontos tisztségekben is az ő felülreprezentáltságuk volt jellemző. Ez azonban nem feltétlenül vezetett az etnikumok közötti feszültséghez, mint ahogy a Bosznián belüli, nemzetiségi kulcs alapján történő hatalomfelosztás sem. A szerb dominancia tulajdonképpen már tradicionálisnak tekinthető, s eleinte éppen emiatt nem is okoz konfliktusokat.

Tehát kezdetben azért működött az egyensúly, még az etnikumok között is. De az 1974-es alkotmánymódosítás után – amely a szövetségi állam decentralizációját, a tagállamok megerősödését hozta magával – egyre fontosabbá vált, hogy az egyes képviselők saját nemzetük érdekeit képviseljék a parlamentben, s Tito 1980-as halálával még egy nagy kötőerőt elvesztett Jugoszlávia. Az 1970-es, 1980-as években mindenhol megerősödött a nacionalizmus, s ez, Milosević recentralizációs kísérletével és más – külső – indokokkal együttesen végül a szövetségi állam kríziséhez, majd felbomlásához vezetett.

Az első többpárti választások Jugoszláviában

A kilencvenes évek délszláv háborúja előtt azonban még említést kell tennünk egy rövid időszakról, amelyet már többpárti politikai rendszer jellemez, de még szövetségi keretek között. 1990-ben tartották Bosznia-Hercegovinában az első választásokat, amelyet már nem a Kommunista Liga dominál (nem tűnt el teljesen azért, csak átnevezte magát Szociáldemokrata Pártra (SK–SDP)). Ezen kívül még egy jelentősebb többnemzetiségi párt jelent meg, a Boszniai Jugoszláv Reformerők Szövetsége (Savez Reformiskih snaga Jugoslavije za BiH, SRSJ), amelyet a jugoszláv miniszterelnök, Ante Marković alapított. A további nagyobb erőket a három államalkotó nemzet pártjai alkottak, annak ellenére, hogy az eredeti, 1990-ben elfogadott választási törvényben a nemzetiségi alapú pártok megalakulását megtiltották, s ezt a döntést a lakosság 74%-a támogatta is. Az alkotmánybíróság azonban diszkriminatívnak tartotta volna ezt a megoldást, ezért végül engedélyezték ilyen jellegű politikai formációk létrehozását. Ahhoz azonban, hogy az ekkor megalakuló – és kisebb változásoktól, kiválásoktól eltekintve máig folyamatosan létező – muszlim vonatkozású Demokratikus Akció Pártja (Stranka demokratske akcije, SDA), a Szerb Demokratikus Párt (Srpska demokratska stranka, SDS), és a Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, HDZ) – amely utóbbi ekkor még a horvát HDZ-nek alárendelve működött – együttesen a szavazatok 71,1%-át szerezzék meg, sőt, az elnökségben a más nemzetiségek számára fenntartott egy helyet is egyikük – az SDA – jelöltje tölthesse be, rövid idő alatt kellett megváltoztatniuk a nemrég még megalakulásuk ellen hasonló arányban voksoló lakosság véleményét.

Alija Izetbegovic

Hogy ez sikerült nekik, az több tényező együttállásának volt köszönhető. Egyrészt a választási rendszert úgy alakították ki, hogy a vidéknek nagyobb súlya legyen a városi szavazatokkal szemben – s a tendencia szerint a városban nagyobb arányú a többnemzetiségű pártok támogatottsága. Emellett látni kell azt is, hogy az SRSJ nem volt képes olyan programmal előállni, amely megfelelő alternatívát kínált volna, így a kommunizmus-ellenes szavazatok jelentős része a nacionalista pártokhoz vándorolt. Ráadásul a nacionalista pártok egymást is erősítették ebben a versenyben: mindenki félt, hogy a másik etnikum nacionalistái nagyon megerősödtek, így tulajdonképpen azok ellenében szavaztak a sajátukra. Érdekes jelenség, hogy valószínűleg a lakosság többsége nem a nacionalizmust kívánta pártolni voksával, így pl. szerbek sem annyira az SDS-re szavaztak, mint inkább az SDA, HDZ és a kommunista örökségű SK–SDP ellen.

Az 1990-es választások eredményeként tehát a három nacionalista pártnak kellett (volna) működőképes rendszert kialakítania, amelyben képesek együttműködve vezetni Boszniát. Formálisan ez egy klasszikus erőmegosztásos struktúrát jelentett: az államelnökségben minden nemzetnek két helye volt, az államelnöki tisztséget az SDA jelöltje, Alija Izetbegović töltötte be, a miniszterelnöki posztot Jure Pelivan, a HDZ képviselője, míg a parlament elnökének székét az SDS-es Momčilo Krajišnik kapta meg. Az egyensúly létrejött, ám a másik – fontosabb – összetevő, a kooperáció hiányzott a politikai elitből. A nacionalista pártok kizárólag saját nemzetük érdekvédelmével voltak hajlandóak foglalkozni, és nem ismertek kompromisszumot. Az intézményrendszer három részre hasadt a nemzetiségi kvóták mentén, és lassan ellehetetlenítette az állami adminisztrációt. A vezető pártok nacionalistább vonalat követtek, mint amit a választópolgárok elvártak volna, s ez a hozzáállás nemhogy nem segítette elő a demokratizációt, de szinte lehetetlenné tette azt. A demokratizálódásra egyébként is rendkívül korlátozott idő állt rendelkezésre: 1990 elejétől a függetlenség 1991. októberi kikiáltásáig, amely már magával hozta a fegyveres konfliktus kirobbanását. Ekkor Bosznia mint állam a háború alatt teljesen elvesztette szuverenitását, területén különféle, függetlenül működő államalakulatok jöttek létre. A három fő nacionalista párt azonban sikeresen megtartotta hatalmát, és kevés kivételtől eltekintve felosztotta egymás között a boszniai területeket.

És innen indul majd a daytoni rendszer, amihez tehát olyan, majd’ mindegyik korszakban megfigyelhető közös vonások adnak alapot, mint a tradicionális szerb dominancia, a nacionalista pártok jelenléte, vagy a nemzetek közötti egyensúlyra törekvés. Vannak tehát olyan hagyományai a boszniaiaknak, amelyek segíthetnék a nemzetek együttélését és demokratikus törekvéseiket, ám a kommunizmus bukása után tartott első többpárti választások óta ezek a jól bevált rendszerek mégsem látszanak működőképesnek. Hogy miért? (folyt. köv.)

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>