A mali konfliktus nyomában

 

A terrorizmus elleni háború újabb fejezete? Nemzetépítési, államépítési konfliktus? Esetleg e kettő furcsa ötvözete?

A külpolitikai eseményeket követő hazai és nemzetközi közönség jelentős hányada valószínűleg 2013-ban, a francia katonai beavatkozás nyomán ismerkedett meg a mali kérdéssel. A nyugat-afrikai országban tapasztalható helyzet azonban hosszabb folyamat eredménye, az idei év eseménysorozata pedig egy régóta pengeélen táncoló konfliktusnak, bizonyos körülmények együttállása következtében végbemenő eszkalációjaként fogható fel. Két részből álló rövid elemzésem első felének célja, ezeknek a körülményeknek a feltárása, vagyis a mali polgárháború tágabb kontextusba helyezése, a térségben azonosítható helyi és nemzetközi politikai érdekek mentén. Három, időben is többé-kevésbé jól elhatárolható mozgatórugót érdemes megkülönböztetnünk, melyek a Maliban uralkodó törésvonalakra épülve meghatározóak voltak: a befejeződő líbiai háború közvetlen hatásai, a katonai puccs nyomán kialakuló belpolitikai válság, végül pedig a nemzetközi közösség motivációi különös tekintettel Franciaországra.

maliMapA függetlenségét 1960-ban elnyerő egykori francia gyarmat etnikailag megosztott társadalmat tudhat magáénak, az ország ritkábban lakott északi részén élő – és a 16 milliós lakosság kb. 10%-át kitevő – tuaregek elszakadási törekvései születése óta végigkísérik történetét. A négy nagyobb etnikai csoportból (mande, fula, voltai, szonghai) álló fekete lakosság a maga 85%-os hányadával ugyan jelentős túlsúlyban van, az ország területének közel felén azonban a tuaregek etnikailag homogén tömbben élnek. A transzszaharai kereskedelemben mai napig igen erős pozíciókat elfoglaló népcsoport öt különböző állam (Mali, Niger, Burkina Faso, Algéria és Líbia) területén él. A hasonló megosztottságban élő kurdokkal ellentétben azonban, esetükben nem beszélhetünk egységes nemzetállam létrehozására irányuló, transznacionalizált nemzeti törekvésekről. Inkább országspecifikus szeparatista mozgalmakról van szó, melyek közül érdemleges politikai cselekvés, sőt fegyveres küzdelem szintjére csak a mali szakadárok jutottak, akik a tuaregek lakta Timbuktu, Gao, Kidal háromszögön túl Malinak a Mauritániával határos szaharai területeit, egyszóval az ország teljes északi részét követelik maguknak a fővárossal, Bamakóval szemben.

 

  1. Líbia szerepe és a felkelés iszlamizációja

A tuareg mozgalom 2011 őszén kapott új lendületet, amikor a felkelők létrehozták a Nemzeti Mozgalom Azawad Felszabadításáért (MNLA) elnevezésű szervezetet, nagyjából egy időben Moammer Kaddáfi halálával. A líbiai rezsim bukása közvetlen és szoros kapcsolatban állt a Maliban kibontakozó eseményekkel. A külföldről érkező tuareg zsoldosok ugyanis a Kaddáfi rendszer egyik legfontosabb támaszát jelentették, s jelentős tényezőnek számítottak a NATO beavatkozásával zajló polgárháborúban is. „Munkaadójuk” halálát követően, a harcedzett, sivatagi hadviselésben nagy tapasztalatra szert tett harcosok jelentős része, megcsapolva a Líbiában elérhető fegyverkészleteket, visszaszivárgott a sokuk számára az anyaországot jelentő Maliba. A zsoldosok hazatérése egyben iszlamista jelleget adott az addig, a szekuláris alapokon álló és kifejezetten a már említett területek függetlenségének kivívásáért küzdő MNLA által vezetett harcoknak. Több iszlamista szervezet, többek között az al-Kaida Maghreb térségbeli szárnya is megjelent az országban. Ez egyrészt erősítette felkelést, hiszen új emberi és anyagi erőforrások jelentkeztek, másrészt az erők megosztásának veszélyét hordozta magában. Az iszlamisták céljai ugyanis közel sem azonosak az eredeti tuareg szecessziós törekvésekkel; egyes szereplők egész Mali iszlamizációját, míg más, ambiciózusabb csoportok a dzsihád észak-nyugat afrikai elterjesztését tűzték ki célul.

  1. Belpolitikai válság a puccskísérlet nyomán

Az északon kibontakozó felkelés számára vissza nem térő lehetőséget teremtett a demokratikus értékekről korábban amerikai pénzből oktatásban részesült Amadou Sanogo tábornok által, 2012 nyarán végrehajtott puccskísérlet. A demokratikusan megválasztott elnök, Amadou Touré elleni katonai államcsíny, viszonylagos elszigeteltségbe helyezte Malit az Afrikai Unión és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségén (ECOWAS) belül, egyszersmind zavargásokat idézett elő a fővárosban. Míg Bamakóban az új vezetés legitimációja és a külpolitikai mozgásszabadság visszaszerzése jelentette a legfőbb kihívást, a felkelők déli irányban egyre nagyobb sikereket értek el, városokat foglaltak el, sőt az iszlamista szárny bizonyos helyeken megkezdte az iszlám jog, a saría elvei szerinti kormányzást is. A kormányerők tehetetlennek bizonyultak a kialakult helyzettel szemben, 2012 decemberében pedig úgy tűnt, akár a főváros is eleshet.

  1. A nemzetközi közösség érdekei és a francia motivációk

2013 januárjában már mindenki számára világos volt, hogy a Mali kormányerők olyan szorongatott helyzetbe kerültek, melyből csak a nemzetközi beavatkozás segítheti ki őket. De vajon milyen érdekek tették oly fontossá a nyugat-afrikai állam sorsát, elsősorban Franciaország számára, hogy január 7-ei kezdettel valóban sor is kerülhessen a beavatkozásra? A kérdésre válaszolva két meghatározó és néhány kiegészítő, egymástól csak önkényesen elkülöníthető érvet hozhatunk fel. Az első számú cél annak megakadályozása volt, hogy Északnyugat-Afrikában a nemzetközi terrorizmus számára menedékül és kiindulópontul szolgáló bukott állam vagy egy, az al-Kaidaval és más terrorszervezetekkel összefonódó vezetésű iszlám fundamentalista állam jöjjön létre. Veszélyes opció ez a térség egyéb államaira gyakorolt lehetséges hatásai miatt is, hiszen a szomszédos országok közül mind Csád, mind Niger sérülékeny államoknak számítanak, Észak-Nigériában pedig erős bázissal bír a Boko Haram nevű dzsihadista szervezet. Ha a régóta problémát jelentő Szomáliát is beillesztjük a sorba, jól láthatóvá válik, hogy tulajdonképpen az egész Száhel övezet potenciális veszélyforrás. Franciaországot nyilvánvalóan Malihoz kapcsolja gyarmattartói múltja, a térségben tartózkodó francia állampolgárok és gazdasági érdekeltségek. Különösen a nigeri uránkitermelés bír kiemelkedő jelentőséggel, amelyből az atomenergia arányát tekintve világelső Franciaország urániumszükségleteinek 33%-át elégíti ki. Az Areva energiacégben a francia állam többségi tulajdonnal rendelkezik, ráadásul a közelmúltban kapacitásbővítő befektetésekbe kezdett a mali határtól nem messze. Emellett fontos megjegyezni, hogy Mali is része a nyugat-afrikai olajtartalékokért folyó világszintű – leginkább kínai-amerikai viszonylatban megjelenő – versenynek. A már említett biztonságpolitikai dimenzión túl azonban, mégis inkább a francia belpolitikai arénában kell keresnünk a második meghatározó érvet. Ez pedig nem más, mint az intervenció előtt valamivel több, mint félévvel megválasztott Francois Hollande manőverezése zuhanó népszerűségi mutatóinak javítása érdekében. Az IFOP francia közvélemény-kutató intézet adatai szerint az elnök népszerűsége 2012 decemberében a májusban mérthez képest 24%-ot csökkenve,[1] 37%-os mélyponton volt.[2] Régi hagyománya van a francia államférfiak körében a külpolitikai aktivizmus belpolitikai készpénzre váltásának, elég, ha egy pillanatra megemlékezünk ennek első letéteményeséről, III. Napóleonról és bonapartista hagyománykövetéséről. Fontos hangsúlyozni persze, hogy az említett okok kumulálódtak és a valóságban nem jelentkeztek ennyire élesen elhatárolható módon.

Megállapítható tehát, hogy a líbiai rezsim összeomlása, a bamakói politikai válság és nemzetközi közösség valamint Franciaország érdekei együttesen vezettek a január 11-én meginduló nemzetközi beavatkozáshoz, melyben Franciaország mellett az ENSZ 2100. számú határozata alapján felállított misszióban (MINUSMA) szerepet vállaló államok vesznek részt. Utóbbiak között a misszió számára biztosított katonák száma alapján az afrikai államok járnak élen. A beavatkozás óta eltelt időszak tapasztalatairól és eredményeiről és a konfliktus lehetséges kilátásairól szól majd elemzésem hamarosan olvasható második része.


[1] http://www.ifop.com/media/poll/1872-1-study_file.pdf

[2] http://www.ifop.com/media/poll/2078-1-study_file.pdf

Kategória: Uncategorized

Címke:

Bálint Vidovics

Bálint Vidovics bemutatkozása

Vidovics Bálint vagyok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem harmadéves joghallgatója és a Mathias Corvinus Collegium tagja. 2013-ban a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán szereztem diplomát. Elsősorban a nemzetközi és európai uniós jog iránt érdeklődöm, de a blogon inkább komplex külpolitikai elemzésekre lehet számítani tőlem.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>