A civilizációk összecsapása? Kérdések és adalékok a Charlie Hebdo-merényletek értelmezéséhez

Bevallom, nagyon irigylem azokat, akiknek kész és kompakt politikai válaszaik vannak a Charlie Hebdo-merényletek kapcsán. Azokat is irigylem, akik a bölcsek köve birtokában teljes bizonyossággal mernek most sarkos állításokat tenni. Bár a napokban magam is felvetettem néhány kezdetleges szakpolitikai javaslatot a terrorizmus elleni franciaországi fellépés céljából, a háttérben húzódó (és hamarosan minden bizonnyal felerősödő) kulturális vitakérdések kapcsán gyakran tanácstalan vagyok. Íme a kérdéseim és gondolatfoszlányaim.

1. Azt hiszem, ebben a percben a legtöbb európait (zsigerileg legalábbis) az a kérdés foglalkoztatja, hogy igaza volt-e Huntingtonnak, amikor a civilizációk összecsapásáról beszélt? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Elképzelhető-e, hogy egy önbeteljesítő jóslattal állunk szemben? Lehet, hogy nem mindenki Huntingtonra hivatkozik, de az egészen biztos, hogy az iszlám civilizáció ebben a percben számos európai fejében a „Másikként”, hovatovább ellenségként tételeződik. Ezt a kérdést legalább 2001. szeptember 11. óta rágjuk elölről-hátulról, és azt gondolom, hogy továbbra is szükséges foglalkoznunk vele, muszlimoknak, keresztényeknek, ateistáknak egyaránt – nyíltan, őszintén, a sajtó és a közvélemény nyilvánossága előtt.

Mohamed-Sabaaneh.0

Így látják az arab világból

Különösen azért, mert a francia muszlim közösségek teljes mértékben elhatárolódtak a támadástól és az erőszaktól, és úgy tűnik nekem, borzasztóan félnek attól, hogy ők bűnhődnek majd meg – ártatlanul – a véres merényletekért (a támadás után egyébként azonnal megindultak a mecsetek elleni támadások). A nyugati civilizáción kívülről (különösen az iszlám világból) érkező politikai reakciók sem sokban különböztek azoktól az elhatárolódásoktól, amelyeket nyugaton hallhattunk, szimpátiával csak radikális iszlamisták reagáltak. Ráadásul kell-e arra emlékeztetni, hogy a merényleteknek van muszlim áldozata is (Ahmed Merabet, az egyik rendőr)? Vagy elfelejthetjük-e azt, hogy a kóser boltban éppen egy fiatal muszlim segített elbújni a zsidó túszoknak? A „civilizációk összecsapása” keretben gondolkozókhoz tehát az az első kérdésem, hogy ezek az adalékok hogyan illeszkednek a keretbe (ha egyáltalán)? Hogy illeszkedik ebbe a keretbe az a tény, hogy a terrorizmus áldozatainak elsöprő többsége, több, mint 80%-a – világméretekben – nem nyugati, hanem muszlim országokból származik (Irak, Afganisztán, Szíria, Nigéria, Pakisztán)? Sokszor úgy tűnik, hogy a „Másik” igencsak rugalmas konstrukció, kedvünk és érzelmi állapotunk szerint alakítható – nem árt, ha értjük és átlátjuk ezt a gondolati folyamatot, és végiggondoljuk az ellenérveket is.

2. Az önreflexiós gyakorlat keretében ideje lenne azt is tisztázni egy vitában (amelyben nemcsak a többségi társadalom vesz részt, hanem a „Másik” is, amelynek jelenleg gondolatokat tulajdonítunk ugyan, de valójában nem hallgatjuk meg), hogy mi a különbség terrorizmus és iszlám között. Az elmúlt napok egyes dühös, félelemmel teli reakciói azt mutatják, hogy a terrorizmus hagyományos fogalma (erőszak vagy azzal való fenyegetés politikai nyomásgyakorlás céljából) egyértelműen összekötődött a sivatagban gépfegyverekkel rohangáló, kiképzést kapó, középkori nézeteket valló, majd ártatlan nyugatiakra támadó fanatikus iszlamista képével. Ez az összemosás nyilvánvaló érvelési hiba. És a slippery slope itt még nem ér véget: az iszlámot magát ezután sokan azonosítják az iszlamizmussal és áttételesen a terrorizmussal is – az elmúlt napokban tucatszám lehetett ilyen érveket is hallani. Ebből persze (ezúttal logikusan) következik az az érv, hogy az iszlámnak Európában nincs helye, nem kompatibilis a „Mi” kultúránkkal.

Ez a probléma a társadalmi vita másik fontos eleme kell, hogy legyen, mint ahogy az is, hogy pontosan mi a „Mi” kultúránk – hiszen az is sokszínű, egyesek számára a görög filozófiát, mások számára a kereszténységet, esetleg a nemzeti kereteket, megint mások számára a szekularizációt és a felvilágosodást jelenti – és a vége valószínűleg az, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van. Gondoljuk végig, hogy mit takar a „Mi” kultúránk, a „Mi” civilizációnk! A „Másik” definiálja? Esetleg olyan, mint a pornó (nem tudom meghatározni, de felismerem, ha látom)?

3. Áttérve a konkrét francia körülményekre: egy 2013-as felmérés szerint például a megkérdezettek 73%-a negatív véleménnyel volt az iszlámról, és csak 36% gondolta úgy, hogy az iszlám gyakorlása kompatibilis a francia köztársasági törvényekkel (pl. a radikális szekularizációval). A fent ismertetett érvelési összecsúszások ezt a tendenciát nyilvánvalóan erősíteni fogják, nem lennék meglepődve, ha a következő hetekben a 73% felfelé, a 36% meg lefelé indulna el, és mind a többségi társadalom, mind pedig a muszlim kisebbség alapvető érzelmi élménye a félelem és az önmagába fordulás lenne. Ennek az első jeleit máris láthatjuk.

4. Fontos megérteni, hogy az iszlám jelen van Európában, jelen van Franciaországban, és ez egy fait accompli. Lehet azt mondani, hogy „utasítsuk ki mindet” (ilyet is hallottam a napokban és durvábbakat is), de ez egy teljesen irreális, dühös, erőszakos reakció. A francia és európai muszlimok nagy része francia, uniós stb. állampolgár. Itt születtek. Franciák. Európaiak. Ha valakinek ez nagyon nem tetszik (és sokaknak nagyon nem tetszik), akkor lehet ezen dühöngeni, lehet emlegetni a keresztény Európát, fel lehet sorolni, hogy mely politikusok és történelmi figurák ezért a helyzetért a hibásak, de a nyugati muszlim közösség integrációs problémáit – vagyis az adott helyzetet – ez már nem fogja megoldani.

5. A francia többségi társadalomnak szembe kell néznie azzal, hogy az integráció sok szempontból sikertelen volt (ez a tény merényletek nélkül is kimondható természetesen). Csak egy döbbenetes szám: az Európai Unión kívülről származó, sokadik generációs 15-24 éves bevándorlók között a férfiaknál 44%, a nőknél pedig 34% a munkanélküliség. Ismét emlékeztetek arra, hogy nem kiutasítható bevándorlókról, hanem született francia polgárokról beszélünk! Ennek a látványos kudarcnak sok esetben a francia köztársasági értékrend levert cölöpjei is okai: az oktatás, amely a bevándorló hátterű fiatalok számára nemhogy a társadalmi felemelkedés lehetőségét nem hozza el, hanem éppen hogy a kudarc és a kirekesztődés színtere (mivel az oktatás alig reflektál az egyéni és speciális igényekre). A radikális szekularizáció, amely lehetetlenné teszi, hogy hazai forrásokból finanszírozzák a muszlim közösség kulturális igényeit, és amely egy az egyben kiszolgáltatja a közösséget a közel-keleti radikális finanszírozásnak, tovább nehezítve az integrációt (a biztonsági kockázatokról most nem is beszélve). Az individualista, politikai nemzetfelfogás, amely semmiféle legitim közösségi, kulturális stb. érdeket nem ismer el, és jogokat és kötelességeket csak egyéneknek tud címezni.

Természetesen hallom az érvet, hogy „aki idejön, az alkalmazkodjon – és ne a többségnek kelljen”. Ebben sok igazság van. Csakhogy az előttünk álló problémára ez a tétel már nem vonatkoztatható. A második- és harmadik generációs bevándorlók legnagyobb gondja éppen az, hogy ők már nem „ide jöttek”. Ők már itt vannak, ők már született franciák, és úgy érzik, hogy a Köztársaság magukra hagyta őket. És ez, az oktatásban, a munkahelyteremtésben, a (sokszor bűnöző- és radikális-képzőként funkcionáló) büntetőpolitikában sajnos tételesen igaz is. A Francia Köztársaság „ascenseur socialja”, a francia szociális modell, melyre a francia többségi társadalom oly büszke, ezen francia fiatalok számára egész egyszerűen nem működik. Ehhez még hozzáadódik a többségi társadalom megvetése, idegenkedése, ellenséges attitűdje („Te nem közénk való vagy!”). Kell-e csodálkozni, hogy egyes fiatalok sebzett, ön- és útkereső lelkében a radikalizálódás, a düh, az erőszak és a repli identitaire a vélt megoldás?

6. A kisebbség-többség viszony végiggondolásakor ne felejtsük el, amit Gordon W. Allport írt klasszikus, Az előítélet című könyvében (Budapest, Gondolat, 1977): „Nagyon sokféle dolgot tehet ez a törpe-gyermek, amivel fokozza énje ellenállását. Teljesen visszavonulhat önmagába, s csak néha beszél, de sohasem őszintén az óriásokkal. Összefoghat más törpékkel, hogy megvigasztalódjon, és visszanyerje önbecsülését. Azt is megpróbálhatja, hogy megcsalja az óriásokat, amikor csak tudja, és ezáltal megkóstolhatja a bosszú édes ízét. Kétségbeesése ráviheti, hogy alkalomadtán lelökjön egy óriást a járdáról, vagy megdobja egy kővel, amikor nem látja senki. Vagy túl minden kétségbeesésen, az is megeshet, hogy elkezdi azt a szerepet játszani, melyet az óriás osztott ki rá, és fokról fokra elfogadja azt a borzasztó képet, melyet az óriás a törpékről kialakított” (219. o.).

7. Amennyiben nem sikerül az integráció és az asszimiláció problémáit innovatív módon kezelni, akkor a francia társadalom szomorú jövő elé néz. Ha nem sikerült a fent ismertetett feszültségekre működő, és nemcsak elméletben szép megoldásokat adni, akkor a többségi társadalom részéről erősödhet a francia nemzeti identitás etnicizálódásának a folyamata (erősödhet az a nemzetfelfogás, amely már nem a hagyományos állampolgári, hanem kulturális alapon határozza meg a francia nemzet fogalmát). Ez közép- és hosszútávon a francia társadalom totális kettészakadásához vezethet, hiszen ha a fenti folyamat kiteljesedik, akkor a barikád egyik oldalán a fehér, „tősgyökeres európai” franciák állnak majd, a „Másik” oldalán pedig olyan franciák, akik francia személyi igazolvánnyal és útlevéllel rendelkeznek, de a többség nem ismeri el a franciaságukat.

8. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a helyzettel mindenki elégedetlen lenne. Ennek a szomorú és veszélyes elegynek az elkerülése tehát a többségi és a kisebbségi társadalom közös érdeke. A megoldások keresése ennek az érdekközösségnek a felismerésével indulhat el a legkönnyebben. Ideje nekilátni.

Anuar_Hebdo.0

Így látják az arab világból

SoósEszterPetronellaVendégszerzőnk Soós Eszter Petronella, aki az MCC NK szakirányon végzett 2007-ben. Politológus, a francia politika szakértője, politikai tanácsadó, az ELTE ÁJK megbízott oktatója. Doktori disszertációját a kortárs gaulle-izmusról írja. Munkásságáról bővebben itt olvashattok.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>